Klacsán Csaba nyerte a riportpályázatot a filmhu-n!

Eme cikk szerzője Klacsán Csaba, aki a Drága Barátaim és az Utolsó Túsz című filmekben is szerepelt. A látásból már sokak által ismert művész úr, most egy másik oldaláról mutatkozik be: ő követte el a film.hu által meghírdetett riportpályázat győztes művét, melyet itt olvashatunk. Ez úton is gratulálunk! Az írás érdekessége, hogy amikor elolvastam, úgy éreztem, mintha Csaba gondolatolvasó (is) lenne, annyira egyetértek szinte minden mondatával. (Bár nekem nincsenek is ilyen fennkölt, magasröptű gondolataim, sohase! :)) A tisztesség kedvének érdekébe itt van az a link is, mely a film.hu oldalára visz. Ott lehet ugyanis ezt az írást és a többi művet letölteni doc formátumban! Itt pedig akkor a cikk, szóról-szóra:

TARTALOMHOZ A FORMA

A vegytiszta műfaji film hosszú évekkel ezelőtt eltűnt a hazai filmes palettáról, s noha egyre többször felsejlik a remény visszatérésére, átütő filmes rendszerváltásunk még mindig várat magára.

A temetetlen halott

Azt követően, hogy az 1930-as években filmiparunk az igényes tömegszórakoztatás európai iskolapéldája volt, a következő évtizedekben a történelem és a politika sodrása drasztikusan átformálta a magyarországi kultúrpolitika és filmgyártás képét. A II. világháború után lassan magához térő európai filmművészet képviselői az 50-es évek végétől egyre inkább a szerzőiségre helyezték a hangsúlyokat, ami az elnyomott országokban egy sajátos filmes szemiotika kialakulásához vezetett. A hazai újhullám képviselői frissen alkotott szimbólumaikkal és utalásrendszerükkel felkavarták az állóvizet, s rendre összekacsintottak a sorok közt is olvasni tudó nemzedékekkel, a legvidámabb barakk őrei pedig az országimázs érdekében engedték a nemzetközi fesztiválszerepléseket és az azzal járó elismeréseket. A túlzott művésziesség és a tömegkultúra kritikáját hangsúlyozó elitizmus végül falat állított filmes és közönsége közé, a 70-es évek végére a magyar közönségfilmek eltűntek a filmvászonról, egyetlen terepük a népnevelést és kikapcsolódást egyszerre szolgáló képdoboz maradt. Eközben a nyugati filmgyártás fellegvárában új-Hollywood gyermekei nem csak újfajta, marketinggel és merhandisinggal fűszerezett szemléletet adtak a közönségfilmnek és a forgalmazásnak, de az új típusú -főként pénz- és technika igényes- műfaji sémák határvonalait is meghúzták. A rendszerváltást követően a lassan eszmélő filmszakma nem tudott

"Ha régebben azt mondták egy filmben, hogy: "Hideg van. Ma fagyos a levegő." Mindenki értette, hogy ez azt jelenti: dermesztő a rendszer levegője. Ha ma azt mondják egy filmben, hogy hideg van, fagyos a levegő, ez azt jelenti, hogy kabátot kéne venni, mert hűvös van. Meg kell tanulni világosan, egyenesen elmondani a történeteket. Szembe kell nézni a történettel, tudni kell, hogy miről akarok beszélni és hogy kinek." (Szabó István, Filmvilág 93/1)

A virágnyelv érvénytelenné vált

alkalmazkodni az új irányvonalakhoz, a rendezők már-már tökélyre fejlesztett virágnyelve egyik napról a másikra érvénytelenné vált, a nézőkkel való dialógus megszűnt. A megváltozott nézői szokásokat a multiplex-kultúra és a vele szoros kölcsönhatásban álló amerikai filmdömping kedvére formálhatta, miközben a magyar filmeseknek a változások közepén fogalmuk sem volt, miről és hogyan kellene beszélniük.

Hosszú alkony

Az újfajta elvárásoknak és a szórakozni vágyó közönségnek először népszerű színész-rendezőink próbáltak megfelelni. Bujtor István Ötvös Csöpi kalandjait vezette át az új világba leselejtezett nyugati megfigyelő autókkal és nemzetközi drogcsempészettel (Hamis a baba), Koltai Róbert a családi mitológiát segítségül hívva révedt a múltba (Sose halunk meg), Kern András pedig amolyan Woody Allanes öniróniával próbálkozott (Sztracsatella). A népszerű színész-rendezők által képviselt vonulat annyiban megidézte ugyan a harmincas éveket, hogy a hajdani sztárkultuszt alapul véve, alkotóik népszerűségével próbálta meghódítani a nézőket, de ezeket az útkereső próbálkozásokat még leginkább a műfajköziség jellemezte. Életképes zsánerként hosszú évekig továbbra is a vígjátékra tekintettek filmeseink, azonban a jelenbe nem mervén kilépni, inkább a nosztalgia és a retró mankóira támaszkodtak. Igazán üde színfoltot és kiugró nézettségi sikert a kilencvenes évek magyar vígjátékában csak Tímár

Az 1997-ben Ray Cooney színpadi darabjából készített A miniszter félrelép volt az első magyar film a rendszerváltás után, amely öt nap alatt elérte a százezres nézőhatárt, s mindezidáig az egyetlen, mely összesen több mint 600 ezer nézőt vonzott a mozikba.

A miniszter félrelép

Péter idáig utolsó sikerült vígjátéka, a nosztalgiát abszurddal keverő Csinibaba -ami többek között azzal nyerhetett, hogy a retróhullámnak és a hatvanas évek jó színben való feltüntetésének is görbe tükröt mutatott-, valamint a Kern-Koltai páros Andy Vajna producerrel való együttműködéséből megszületett bohózat, A miniszter félrelép jelentett.

A kilencvenes évek második felétől a jobb-rosszabb vígjátékok mellett néhányan már megpróbálkoztak az akcióműfaj meghonosításával a vásznon (Európa Expressz, Az ember, aki nappal aludt) és a kisképernyőn (Rendőrsztori, Első generáció) egyaránt, de ezek a kísérletek -többek között a rossz dramaturgia és az elhibázott színészvezetés miatt- megbuktak. A többi klasszikus műfajnak azonban kis túlzással a mai napig se híre, se hamva. Újkori bűnfilmjeink (A nagy postarablás, Vademberek, Rosszfiúk, Rinaldo) gyenge, a jelen felszínét éppen csak kapargató próbálkozások, melyek közelébe sem érnek a Dögkeselyű (1982) vagy a Túsztörténet (1989) feszültségkeltő atmoszférájának. A horror és sci-fi műfajokhoz eddig főként underground csoportok mertek közelíteni, a dunaújvárosi Cruel World Team 1994-es alakulása óta próbálkozik az amerikai horror-panelek használatával, s bár pénz és lokális ízek nélkül nem tudtak igazán érvényesülni, szívükön viselik a műfaj hazai meghonosítását. (Vezetőjüknek, Bernáth Zsoltnak a közreműködésével készítette el Lóránt Demeter 2004-es Royal flush c. kisfilmjét, ami feszes tempójával és igényes képi világával mindenképp közelebb visz a műfajhoz). Rémisztő és nehéz feladat lesz, hisz a lebutított amerikai formula nevetségessé válik magyarhonban, a klasszikus stílus meghonosításához azonban még mindig hiányzik kultúránkból a halál jelenségének értelmezése és magyarázata. Ennél is rosszabb a magyar sci-fi helyzete, ami gyakorlatilag nem létezik. A közelmúltban ugyan az egyik népszerű amatőr filmes portál, a Magyar Halivud néhány lelkes látogatója közös munkával elkészítette a Lopott halál c. sci-fi kezdeményt, de ez megfelelő forgatókönyv és színészek híján csupán a házilag kihasználható technikai leleményeket prezentálhatja.

Az első bíztató jeleket az ezredforduló tájékán megjelenő fiatal rendezőgeneráció mutatta fel, amely -bár nem reformálta meg a műfaji filmezést- szerzői műveit egyre populárisabban, a közönségigényekhez közelítve kezdte felépíti. Ennek köszönhetően egyre többen váltottak jegyet hazai filmre, s bár a Macerás ügyek, a Moszkva tér, vagy az I love Budapest még nem értek el kiugró nézőszámokat, általuk már kimutatható volt a közönség növekvő érdeklődése a magyar filmek iránt. Ezt követően, a nézőszámok növekedésével párhuzamosan, mély kómájából ébredezni látszott a műfaji film is, azonban érdekes módon nem az egyetemen végzett újabb fiatal rendezők, hanem a reklám és a kereskedelmi televíziózás területéről érkező, vagy külföldi filmes tanulmányokat is hátuk mögött tudó fiatalok nyúltak újra a zsánerekhez. Herendi Gábor (Valami Amerika, Magyar vándor , Lora), Bergendy Péter (Állítsátok meg Terézanyut!), és Kapitány Iván (Üvegtigris, Kútfejek) a reklámok során elsajátított tapasztalataikat öntötték nagyjátékfilmes formába, Gyöngyössy Bence (Egy szoknya, egy nadrág, Egy bolond százat csinál) és Árpa Attila (Argo) a média gyakorlati terepéről léptek át a műfaji filmek világába. Antal Nimród (Kontroll) pedig, -aki a hazai filmiskolát is kijárta-, Goda Krisztinához

	Bemutatott új magyar filmek	Az összes mozi-film arányában
2001:	23	14%
2002:	19	10%
2003:	21	10%
2004:	28	12%
2005:	17	8%
Annak ellenére, hogy a bemutatott új magyar filmek száma 2001-2005 között egyenetlenséget mutat, látogatottságuk ugyanezen időszak alatt mintegy duplájára nőtt. 2001-ben még 716 ezer nézője volt a magyar hazai filmeknek, míg 2005-ben már 1301 ezer.
Bemutatott új magyar filmek száma, arányuk az összes bemutatott filmhez és nézettségük alakulása 2001-2005 között. (KSH adatai alapján)

(Csak szex, és más semmi, Szabadság, szerelem) hasonlóan külföldön sajátította el a szakma alapjait és szintén reklámokon edződött. A névsor áttekintése már sejtetni engedi, hogy a magyar műfaji filmek összetett problémakörének fontos tényezője filmes képzésünk is, mely diákjait még mindig a személyes látásmód és a művészi ambíciók kibontakoztatására sarkallja, s nem propagálja a zsánerfilmeket. Az egyetemről kikerülők műfaji tapasztalat és a közönség ismerete híján, -s talán a szakma megvetésétől is tartva-, többnyire nem mernek a kommersz műfajok felé nyitni. Nem véletlen tehát, hogy az említett műfaji filmek rendezői -bár teljesítményük változó- valamennyien olyan közegből érkeztek, mely nemcsak hogy állandó kapcsolatot ápol a nézőkkel, de a marketing és a befolyásolás terén is kulcsfontosságú előnyöket jelenthet. A reklám és a kereskedelmi televíziózás a ritmuson és a fogyasztói igények ismeretén túl a vizuális és tartalmi naprakészséget is megköveteli. További komoly probléma a forgatókönyvek kidolgozatlansága, mely sok esetben már önmagában is bukást eredményez. Mivel a magyar filmgyártás jó tizenöt éves lemaradást próbál pótolni az új típusú műfajok meghonosításában, olyan közönség előtt mérettetik meg, amely tudat alatt már őrzi az új műfaji paneleket, így azonnal reagálni képes azok helytelen használatára vagy hiányára. A forgatókönyvek többsége nem elég kiforrott, a felületes karakterformálásnak, a döcögő dialógusoknak és a szekvenciák kidolgozatlanságának egyaránt a struktúra látja kárát. Ahhoz azonban, hogy következetesen és hitelesen, a megfelelő atmoszféra megteremtésével az alkotók igényes zsánerfilmeket hozhassanak létre, szükség van a kollektív tudat megismerésére, a hazai kulturális reflexek feltárására is. Nem könnyű feladat ez egy egységes jövőképet nélkülöző társadalomban, melyben még a legalapvetőbb értékekben sincs közmegegyezés, hisz ezek hiányában nemhogy nemzeti- de még hétköznapi hősöket is nehéz létrehozni. Nem tudni, mi az, amit mindenki nevetségesnek vagy borzasztónak, netán félelmetesnek talál, s mi az, amire mindenki vágyik, így modern mítoszaink megteremtése várat még magára. Ezen sarokpontok nélkül kétségtelenül nehéz érvényes és hiteles műfaji filmet létrehozni, mégsem lehetetlen.

Kelj fel komám, ne aludjál

A Csinibaba, a Valami amerika, a Csak szex vagy épp a Nyócker már azért lehettek sikeresek, mert saját, közkeletű élményeinket műfaji kereteken belül tárgyalták, forgatókönyveik többszöri átalakítás és pontosítás során nyerték el végleges formájukat, s amit létrehoztak, az már végre valami Magyarország. Ahogy Antal Nimród Kontrollja - immár kilépve a vígjátéki zsánerből - is azzal nyert, hogy egy nagyon jellegzetes és mindenki által ismert környezetben ábrázolta társadalmunk közös többszöröseit, a kontrolláltság, a kicsinyes versenyszellem vagy épp az újrakezdés élményeit.

Minden jel szerint a magyar zsánerfilmnek ebbe az irányba, s nem a fantáziátlan remake-ek-, a hollywoodi műfajok változtatás nélküli átörökítése- és a termékmenedzserek által írt forgatókönyvek felé kell haladnia. A közelmúltban importált zsánereink -hisz nekünk is van már Bridget Jonesunk és sajátos melodrámánk, nálunk is van road-movie és romantikus komédia, itt is füstölög a puskacső, vannak hangyák a gatyákban, s ízlelgetjük már a magyar pitét- eltérő minőségben, de egyre jobban működnek. Nyitott szemmel és nagy adag empátiával bővíthetnénk, saját képünkre is formálhatnánk ezeket, mert gyerekfilmhez, könnyed vígjátékhoz és szatírához, ifjúsági- és bűnügyi filmhez egyaránt van bőven alapanyagunk, csak épp oda kell figyelni az igényekre, hogy a megfelelő hatás érdekében a tartalomhoz a forma is illeszkedjék végre.

Klacsán Csaba